Sajnos, elmúltak már azok az idők amikor még “titkos” sötét szeánsz volt egy Depeche Mode koncert amin kizárólag az igazán ortodox hívők voltak csak jelen…
De most nem keseregni akarok ezen hisz eljött végre a pillanat - úgy jöttem ki egy mode koncertről, hogy nem volt hiányérzetem (Alan Wilder) és nem kívántam a pokolba az élő rocker dobot és Christian Eignert…
Róma… Eleve ott van a szeren. Egy jól szervezett és biztonságos káosz és anarchia. Egy németnek például gondolom maga lehet a pokol, de egy magyarnak lazulásra/jó bulizásra a legtökéletesebb helyszín!
Gyermekek a szülőknél leadva, 6 év után az első kettesben eltöltött egy hét az asszonnyal! irány Róma! A koncertjegyeket már decemberben megvettem miután kifordultam a Jászai Mari téri jegyirodából az állójegy árakat hallva… Nézem a netet, Rómába ugyan ennyi. Akkor hát zarándok út lesz - kapja be Budapest! (Természetesen nem bírtam otthon ülni aznap és a Népstadionban is ott voltam… (köszönöm Vöri és Andi!)
Szóval vannak jegyek, meg lakáshitel, meg vészjóslóan gyülekeznek a sárga csekkek is körözve a nappaliban a fejünk fölött… Már “csak” szállásra és benzinre kell. Táplálkozni fénnyel fogunk. Az asszonynak még nem tudom, hogy fogom ezt beadni…
Végül baráti segítséggel kapunk egy kis fekete! Citroen C2-est 4 literes fogyasztással. Illetve találok jó szállást is: a Szent István Házat. A személyzet magyar és extra kedves!
Négy nap tengerpart és 3 másolat Louis Vuitton táska vásárlása után eljön végre a szombat este… Nagy üveg Peroni sör behűtve várja a sorát, el is pusztítjuk a bejárat előtt amcsisan zacskóból sose lehet tudni - utcán itt is tilos az ivás? Carabinieri elvisz para…
Az odaút viszonylag sima, két busszal el is jutunk a stadion közelébe. Itt már hatalmas tömeg hömpölyög az úton járdán egyaránt, kocsik haladnak, emberek haladnak - mindenki boldog. Sarki kis pavilon-kocsmából az Everything Counts sziszeg. A Stadionba a beengedés flottúl megy, beállunk a sorba sörért. Pici sör 5 euro, - kettőt per favore!
Előttünk álló nagyon részeg jól szituált ötvenes nőszemély megfogja a feleségem karját és ráakasztja a Gucci táskáját -pénzt keres de (már szerintem rég) megszabadították a pénztárcájától. Irány a küzdőtér! Két perc van a kezdésig bevetjük magunkat a tömegbe.
Aztán már meg is szólalnak a vészjósló analóg szinti basszusok, és hatalmas ováció közepette színpadra lép a Depeche Mode! (Plusz kettő.)
Otthon mindig van bennem egy ilyen - jajj csak legyen jó hangos a közönség a számok elején és végén… - na itt ez nem kérdés! Picsába az új számokkal! Indul meg az agyamba automatikusan a gondolat de a végtagjaimhoz már nem jut el. Dave minden jól ismert mozdulatát kitörő lelkesedéssel fogadjuk. Az 5 eurós műanyag flakonos söröket meg csak hozzák csak hozzák a tömegbe be az árusok - így elég hamar asszimilálódunk, a Walking in my shoes-ra már egy nagy massza az egész Olimpico Stadion. A Precioust végig éneklem pedig utálom
Tánc, ének, taps mindez egyszerre. Mindenki kulturáltan őrjöng én a negyedik sör után már régi Pecsa mode klubosra veszem a figurát Elég hamar odavonzok pár hasonszőrű kollégát… Csinálunk egy kis helyet magunk körül. Még a csúnyán megkurtított ütemű Black Celebration-re is sikerül pogoznunk. Mivel kb. 5 éve nem rúgtam be rendesen ezért a hatodik üvegnél és hetedik számnál már elvesztem a kontrolt. Policy of Truth olyan pazar dobbal, hogy majd le szakad a fejem a headbangeléstől. A következő kép, hogy a Somebody első taktusa alá azért odaszúrom tiszta erőből ordítva, hogy Alan Wildeeeer!!!- párszázan hátra is fordulnak aztán az asszonnyal smárolom végig a Martin blokkot majd indul a Just can’t get enough! Az egész stadion megőrül. Én is kb. fél méterre ugrálok fel a ritmusra átkarolva egy 2 méteres széttetovált bakancsos olaszt. Miután visszaszerzem tőle a söröm elénekeljük a refrént és búcsúzóul asszonyaink elnéző mosollyal egyszerre rángatnak el bennünket egymástól. Végül következzék a búzamező formáció. Az olaszok is jó előre tudják… kezeket a magasba és lenget! Mindenki. Volt egy család jobbra tőlünk, hivatalnok forma apuka, anyu, meg a nagylányuk. Szóval még a fater is nyomja, pedig végig testőrbe állt karba tett kézzel duzzogva…
És vége. Diadal ittasan kiözönlünk a küzdőtérről mint valami UEFA kupát nyert csapat, és az utolsó kötelező fotók még a helyszínről.
Hazafelé tömegközlekedés felejtős, taxik tele, indulás gyalog. 10 kilóméter után elkapunk egy taxit de csak 10 eurónk maradt köszönhetően az „olcsó” sörnek, ráadásul az óra meg 6.50-ről indul és különben is hánynom kell… Szóval negyed óra dugóban ácsorgás és 1km után kiszállunk. Torokcsiki és ahogy Bobakrome is mondaná “Cipőre jobb mint a szemrehányás”
Pár kilométer múlva úgy hajnali három körül az ágyba dőlve mindketten megállapítjuk, hogy életünk legjobb koncertélménye volt a mai, majd azonnal elalszunk.
“Good night Rome! See you next time!”