Index.hu - Biztonságos időutazás

A Depeche Mode a nyolcvanas évek nemzedékének nagykoalíciója: olyan szavazóbázissal rendelkeznek, amit még egy impotens hangmérnök megszorításai sem tudnak kiábrándítani. Bónusz track: Placebo és Yonderboi.

“Objektivitás” - nézett fel a képernyőből a Blogok Széchenyije, és olyan arcot vágott, mint aki egy érdekes oldalon éppen rábukkant a Depeche Mode nevű együttesre. Objektivitás, mormoltam később, a tömegben állva, és megállapítom, hogy éppen a fekete- és a színesruhások határán állok. Végigbizsereg rajtam a reprezentatív mintavétel előtti elégedettség.

A kamuflázs végett egyébként sötétszínű pólót vettem fel, teljesen feleslegesen, szektásoknak ugyanis nyomát sem látom. Bár egy felfokozott harmincas azt hajtogatja, hogy nagyon jó lesz, két lány szerint pedig többen vagyunk, mint márciusban, a közönség kompatibilis bármilyen stadionkoncerttel.

Ultrák

Csókokat dobálva elhúz mellettem két csillogó, betépett lány, “jól eltévedtek, ez nem a Bed disco”, kommentál egy csíkos inges mérnökfiú a szemüveges barátnőjének. Mögöttük néhány gimis csaj áll, a pasijaik egyöntetűen tankcsapdásoknak néznek ki.

Jobb, mintha egy csapat Martin Gore- és Dave Gahan-klón közt kellene elvegyülnöm, gondolom, különösen, mert nálam a Depeche Mode az Ultránál került a fókuszba. Igaz, azt az albumot egyből felvettem a legjobb tíz poplemez közé, közvetlen a Primal Scream-féle Screamadelica utáni helyre.

A tízbe éppen hogy nem került be az Ultra paródialemeze, az Exciter, és mint utánérzés, nekem bejön a Playing the Angel is, úgyhogy oldottan várom a zenekart. Előbb azonban az eső érkezik, és rögtön kiderül, a depeses életérzés eltűnt a fekete ruhákkal és a felzselézett frizurákkal együtt. A közönség ahelyett, hogy letargiába zuhanna, tapsolni kezd, hiszen ez már a huszonegyedik század, ahol az ember nem adja fel, pozitív mentalitású és team orientált.

Időutazás

Csak akkor derül ki, hogy én vagyok az egyetlen neofita, amikor az ufóalakú díszletek közt játszani kezd a zenekar. A kispálos csajok, a metálos srácok, a phd-s fiú és a fiatal anyuka együtt éneklik a számokat. A Depeche Mode mintha közvélemény kutatást végzett volna fellépés előtt, lenyom néhány slágert az új albumról, hogy aztán következzen az időutazás.
Question of time, Walking in my shoes, Stripped. A közönség boldog, és úgy tűnik, csak engem zavar, hogy az együttes úgy szól, mintha a hangmérnök késése miatt egy road kezelné a potmétereket.

Egy ideig mono magnó módjára csörög az egész, aztán kásás lesz a hangkép, majd Dave Gahan hangja lesz furcsán egérszerű. A sokkot csak azért úszom meg, mert zseniális a vetítés a színpad fölött úszó led-falakon, és mert a minimális hangerő miatt a főműsort amúgy is a körülöttem éneklők adják.

Nem tudni, hogy végül a keverőpultban találtak rá a megfelelő gombokra, vagy a későn érkező szakember vette át az irányítást a beugró izmos sráctól, mindenesetre a koncert kétharmadánál váratlanul olyanok lesznek a számok, mintha a Depeche Mode játszaná őket.

Felgyorsul a múltba vezető spirál, míg végül előadják az együttes egyik korai slágerét, ami annyira vicces és elementáris, hogy legszívesebben hosszú bőrkabátban és Martens bakancsban pogóznék egy pinceklubban.

1981 egyébként addig tart, amíg fel nem kapcsolják a reflektorokat, és a nyájas közönség elindul a kijárat felé. “Holnap sűrű napom lesz, szerintem mi is hazamegyünk” - mondja a telefonba mellettem egy rajongó.

Szerző: Földes András
© Index.hu

Képgaléria: 2006.06.12 - Budapest - 3.